Most Milana jövője az elsődleges – interjú a hazatérő Douchev-Janics Natasával

– Ha valaki feltűnik egy vízitelepen, annak gyorsan híre megy a sportágban. Pláne, ha háromszoros olimpiai bajnok az illető. Hazatért a Douchev-Janics család?
– Haza – sóhajt egy nagyot Douchev-Janics Natasa, aki egy hete van Magyarországon. – Még friss minden, egyelőre itt vagyunk a Kolonics-vízitelepen, az elmúlt napokban edzőt és egyesületet kerestem Milanának. A Fradi mellett döntöttünk, Agócs Bence csoportjában többek között együtt edz Tölgyesi Flórával és Rugonfalvi-Kiss Jankával is.
– A hazatérés mit jelent az ön számára? Az igazi otthon érzését hol éli meg a leginkább?
– Valóban nem egyszerű kérdés, hogy mit jelent a szó, haza és otthon, hiszen sok országban éltem. Annak idején, a délszláv háború miatt érkeztem Szerbiából Magyarországra. Hasonló helyzetben voltunk akkor, mint amilyenben most az ukrán sportolók vannak, hiszen Szerbiában sem volt életbiztosítás edzeni. A történetem ismert: édesapám Milan Janics küldött Fábiánné Rozsnyói Katalinhoz, ő vett 17 évesen a szárnyai alá. Szerbiában születtem, Magyarországon éltem eddig életem jelentős részét, itt értem el a legnagyobb sikereimet, a férjem bolgár, és valóban rengeteget utaztunk, sok országban éltünk és dolgoztunk együtt. Milana természetesen mindig velünk volt, alkalmazkodott hozzánk, és azt láttuk, hogy jól boldogul, jól érzi magát ott, ahol éppen élünk. Most viszont már tizenöt esztendős és azt szeretném, ha olyan közegben, sportkultúrában nőne tovább, amely hosszú távon tudja elősegíteni a fejlődését. Nem volt kérdés, hogy Magyarországra kell visszatérnünk.
– Edzőt keresett neki, de miért nem ön készíti fel továbbra is a lányát?
– Lehet, hogy az elmúlt évek során sok mindent meg tudtam tanítani neki, de most abban a korban van, amikor már nem biztos, hogy a szüleire és a mi „okoskodásainkra” van szüksége.

– Anyaként, edzőként mennyire nehéz kiengedni őt a kezéből?
– Ő nem igazán a mi versenyzőnk, hogy is fogalmazzam meg: önálló egyéniség. Sokszor látom, hogy szeretné saját maga megtalálni a válaszokat a kérdéseire, szeretne magától rájönni a megoldásokra. Ennek igazából örülök is, hiszen az a jó versenyző, aki nemcsak végrehajtja az edzője utasításait, hanem önállóan gondolkodik is. Nemcsak a céljairól, hanem arról is hogyan jut el oda. Átgondolja, hogyan akarja megcsinálni az edzést, érzi, mire képes az adott napon és lehet, hogy éppen többet is ki tud magából hozni, mint azt az edzője gondolná. Az edző irányt mutathat, de úgy hiszem, a legjobb versenyző abból lesz, aki a saját fejét is tudja használni.
– Itthon hogyan fogadták a visszatérésüket?
– Szerintem vegyes a fogadtatás, de engem sosem érdekelt különösebben, mások mit gondolnak rólam. Született egy családi döntés, és hazajöttünk.
– Ön miként képzeli el a jövőjét itthon? Szeretne edzősködni, szerepet vállalni a hazai kajak-kenus életben?
– Erre nem tudok egyértelműen igennel vagy nemmel válaszolni. Keresem a helyem, a jövőm, ami nem biztos, hogy az edzői pálya folytatását jelenti. Nyilván sokan kíváncsian arra, mi következik, de ezt még én sem tudom. Egyelőre érzékenyen érint még, hogy hátat fordítottunk Üzbegisztánnak, hiszen az elmúlt három évben jelentős sikereket értünk el ott. Három versenyzőnk is kijutott a párizsi olimpiára, 200 méteren felnőttvilágbajnok és világbajnoki ezüstérmes kenusunk, U23-as világbajnok kajakosunk is lett, és az Ázsiai Játékokon is sok érmet begyűjtöttünk, két arany- és hét ezüstérmet nyertünk. Idén például második lett az a női négyes, amelyben Milana is szerepet kapott. Aki érdeklődik a sportág iránt, az tudja, hogy az idei szegedi világkupaversenyen is itt voltunk, Milana az ezer méter B döntőjében szerepelt.
– A közvetítések során rendszeresen el is hangzik, hogy Milana a háromszoros olimpiai bajnok Douchev-Janics Natasa lánya…
– És ezt nagyon nem szeretem hallani. Nem kell neki az én árnyékomban felnőni, a saját jogán ítéljék meg az emberek, az ő eredményei miatt beszéljenek róla, ne azért, mert ő Janics Natasa lánya. Én sem szerettem, amikor úgy tekintettek rám mint Milan Janics lányára. Példának okáért Milana szponzorával is beszéltünk erről, kértem, hogy ne azért támogassák őt, mert az én gyerekem, hanem mert a teljesítményével kiérdemli. Mondjuk, ezzel a szponzorral más a kapcsolatunk, hiszen a vezetője Andro korábbi versenyzője volt, ő pedig mindenben segíteni szeretne. Jó megélni, hogy a korábbi versenyzők szeretnék meghálálni valahogy a befektetett munkát. Érdekes, hogy valaki egykor a versenyződ volt, ma meg már föléd nő és támogat. De ez nagyon szép gesztus szerintem.

– Miért Budapest mellett döntöttek? Miért nem Szegeden vagy Győrben próbálnak új fejezetet nyitni?
– Mert itt több a lehetőség, több a klub, és kezdésnek jobb, ha Budapesten maradunk. Nem teljesen ismerem a vidéki edzőket, itt talán jobban tudom, ki mivel foglalkozik. Egyébként külföldről is követtem a magyar kajak-kenu sportot. Ha volt időm, megnéztem a magyar bajnokság eredményeit viszonyításként. Informálódtam arról, ki hogyan megy a hazai mezőnyben.
– Akkor azt is pontosan tudja, hogy az elmúlt évtizedekhez képest haloványabban teljesít a női szakág. Miért kerültek most hullámvölgybe ön szerint?
– Szerintem annyira nem vészes a helyzet, mint amennyire látszik, a jelenlegi mezőny tagjai is képesek jobb eredményre. Azt azonban látni kell, hogy mi okozta ezt a kisebb gödröt. Mi annak idején nagy csoportban edzettünk, megvoltak a napi versenyhelyzetek, együtt dolgoztunk, láttuk egymást. Aztán jött egy időszak, amikor a többség egyénileg, saját edzővel készült, nem nevesítek, de bizony én is kaptam nemet egy világklasszis versenyzőtől, amikor azt kértem tőle, hogy készüljünk együtt. Kár, hogy így alakult, mert egy teljes generációnak kiesett az a lehetősége, hogy tanuljon az idősebb versenyzőktől. Én Kőbán Rita, Kovács Katalin, Szabó Szilvia mellett nőttem fel, Kati és az én nyomdokaimban pedig Kozák Danuta, Szabó Gabriella, Kárász Anna, Bodonyi Dóra. Közel voltak hozzánk, látták, hogyan edzünk, mit kell érezni, hogyan kell levegőt venni. Nemcsak azt tanulták meg, amit elmondtunk nekik, hanem egyszerűen ellesték tőlünk a dolgokat. Furcsán hangzik, de a mai fiatalok nem látták azt, hogyan is néz ki, amikor egy klasszis tényleg belehal az edzésbe.
– Ezt most már csak elmondani tudja.
– Sajnos igen. A múltkor lépcsőztem a konditeremben, hát mit is mondjak, pont elég volt fél óra belőle. Negyvennégy éves vagyok, nyilván ez a szervezet már más, nem olyan, mint amikor a pályafutásom csúcsán voltam.
–Ha tíz évet ugrunk az időben, hol látja magát? Kérdezhetem azt is, hogy hol fog élni, dolgozni?
– Ön tudna erre válaszolni? Ki tudja? Most elsősorban az a fontos, hogy Milana itthon megtalálja a helyét. Emberként, sportolóként és a tanulmányai terén is. Tizenöt éves, az iskolát távoktatásban Bulgáriában végzi, félévente kell hazautaznia vizsgázni. Nem féltem őt. Az elmúlt években sokat megélt, öt nyelven perfekt, tud szerbül, bolgárul, oroszul, kínaiul, angolul, a magyaron még dolgoznia kell egy kicsit. Én pedig majd meglátom, milyen lehetőségek adódnak. Nem kell mindent azonnal eldönteni. Tudom, furcsa ezt hallani tőlem, de az életünk, az alkalmazkodásaink türelemre is tanítottak.
| 7 év, 3 ország |
Bulgária – 2019 februárjától a plovdivi SZKKK Csipilszki kajak-kenu klubnál vállalt edzői állást. Főként ifjúsági versenyzőket edzett, kiemelt tanítványai közé tartozott például a tehetséges bolgár versenyző, Branimir Hrisztov, aki U23-as Európa-bajnoki bronzérmes lett.
|








