Elhunyt lapunk korábbi szerkesztője, rovatvezetője, Boda Ildikó

„JA, ÉS LOCSOLJÁTOK MEG a virágokat!”
Hát persze, dehogy locsoltuk...
Gazemberkedtünk tovább. Amíg külföldön dolgozott (tudósította a Népsportot, majd az új érában már a Nemzeti Sportot) galacsinnal szemeteskosárba rúgó bajnokságot rendeztünk, aztán az asztali naptár hosszúkás keménykarton lapjával celofánból gyúrt labdaccsal teniszeztünk, és volt valami hegyes bigyó, azzal célba dobóst lehetett játszani, de ott már nagyon kellett figyelni, mert a kis lyukak a falban, szekrényen árulkodó nyomot hagytak, és akkor...
Bevallom, én időnként még abban a pici szerkesztőségi szobában rá is gyújtottam, de baromi lelkiismeret-furdalásom volt, mert tudtam, hogy irtózik a cigiszagtól, és utazhatott bármilyen messze és bármilyen hosszú időre, az első, amire rájött, hogy...
„Te, gyerek, te bent cigiztél!”
A másik ördögre, Énekes Zolira nem tudtam ráfogni, hogy ő volt, mert akkoriban szállt ki a medencéből, nála sportosabb sportoló újságírót azóta sem láttam (fantasztikus úszóként különböző országos csúcsokat tartott, olyan versenytársak társaságában, mint Darnyi Tamás vagy a nagy haverja, Sós Csaba), szóval, nem mondhattam, hogy ő pöfékelt, mert Ének is gyűlölte a füstölést.
„Legszívesebben megpofoználak” – mondta ilyenkor, aztán adott egy puszit, és szedte elő a (roppant modern és csinos) táskájából a Milka-csokikat, mert üres kézzel sohasem jött haza, nekünk, a két gyakornok „kiskölyöknek" pedig mindig hozott valami meglepetést.
Anyáskodó volt nagyon.
Sokan nem is nagyon értették, hogyan tud olyan angyali türelemmel létezni az abszolút férfisoviniszta sportújság közegben (bántották is eleget...), én tudom, hogy a női mosoly mögött ott volt a bulizós énje, imádta a nyers humort, bár belepirult, amikor már nagyon elengedte magát a társaság, és talán az sem véletlen, hogy az akkori idők két legfiatalabbját engedte be abba a Corvin áruház mellett megbúvó ősöreg szerkesztőség icipici szobájába, ahol három szék, három íróasztal, három írógép mellett mögött semmire sem volt hely, ő mégis berendezte, csinosítgatta. S ami a legfontosabb: törődött velünk, kölyökképű ifjonc újságírókkal, minden kézirat minden egyes betűjét ellenőrizte, s a maga finom mozdulataival javította a kriksz-krakszokat szép betűkké – tulajdonképpen ő nem is írta, hanem rajzolta a cikkeket, mint egy művész.
Imádta a műkorcsolyát, a ritmikus gimnasztikát (naná, csajszi volt), de a Formula–1 világában sem veszett el, és ami a hőskorszakban bőven az átlag fölé emelte, hogy gyönyörűen beszélt angolul, és volt mersze sztársportolókkal is interjút készíteni, majd fantasztikusan érdekes cikkeket írni – olyan volt minden története, mintha mi is elrepültünk volna vele a messzeségbe. Merthogy imádott utazni. Nála nem volt kérdés, akar-e a helyszínről adni a lapnak műkorit, és ha már a világot járta, nem elégedett meg a sportcsarnokok dübörgésével, mindent és még azon túl is mindent megnézett, csodált, és a maga szelídségével élte meg hatalmas élményként.
Akit szeretett, azt a szívében hordozta mindig még akkor is, ha már elveszítette, mint rajongott édesapját, akivel imádták Zebegényt, a Dunakanyar világát, keservesen megsiratta Énekes Zolit, aki nagyon fiatalon hagyott itt minket, és akit látott maga mellett felnőni, s aki az ő szakmai pátyolgatása mellett lett pályakezdő újságíróból a Nemzeti Sport főszerkesztője, s ha nagy néha beszéltünk ebben a rohanó, őrült, zajos világban, nekem is mindig adni akart valamit.
Legutóbb (és ennek már van vagy három-négy éve is tán) virágokat, mondván, tudja, nálam jó helyen lesznek.
Most annak örülnék, ha én adhatnék neki valamit, amivel tartozom már régen a szeretetéért cserébe – még sok-sok év életet.
De már késő...

Gyász: elhunyt Jurij Ljapkin olimpiai bajnok jégkorongozó

Elhunyt az augusztus óta kómában fekvő ír ökölvívó

Gyász: elhunyt Szántó József ökölvívó mesteredző

Gyász: elhunyt a világbajnok brazil labdarúgó




